19. rész

Ebben az évben, vagyis harmadikban történt, hogy egy bulit rendeztek. Delon – a buli szervezője - meghívta magához újabb barátját, Alfonzt.
Alfonz nem bírja a piát, így a buli végére még szép, hogy berúgott. Azonban akkor én is. Na jó, nem annyira mint ő, de iszogattam én is szépen.
Egymás mellett ültünk, és az eget fürkésztük, miközben egymásról kérdezősködünk.
- Mi a kedvenc tantárgyad? – kérdezte.
- A történelem. Csak mióta Tori tanítja, azóta nem.
- Miért?
- Mert ő nem ért hozzá.
- Ahha… - zárta le a témát ezzel.
Egy hullócsillagot láttam, mire nem bírtam tovább, és megkérdzetem:
- Te hiszel az UFO-kban?
Rám nézett, mire én is rá.
- Aha.
Ezen elcsodálkoztam. Sokan hülyének tartanak, amiért hiszek az ilyen dolgokban. Hiszek a boszorkányságban, a szellemekben, és még az UFO-kban is.
- Szerintem is léteznek.
- Lehet, hogy a Marson van élet! – vetette fel az ötletet.
- Lehet. De lehet, hogy másik bolygón is van!
- Ki tudja. – sóhajtotta.
Visszanéztem az égre, és a csillagképeket vizsgáltam – Ott a Kisgöncöl!
- Ott meg a nagy! – mutatta ő is.
Ismét ránéztem. Ahogy egyre jobban beszélgettünk, úgy éreztem, hogy mennyire hasonlítunk. Majdnem ugyanazokat szeretjük. Lehet, hogy egyre jobban beleesek? De hiszen nekem ott van Takuya! Nekem ő kell! Igaz, hogy nem tudja, hogy ki vagyok, mi vagyok, és hogy mit érzek iránta, de attól még én szerelmes vagyok belé.
Azonban ez az illúzió hamar elszállt.
A buli legvégén már ott feküdt a gumikerekek közt.
- Keiko! Keiko! Ne nézz ide! Nem akarom, hogy így láss!
Hát igen. Nem volt valami szép látvány. A saját hányásában feküdt. De nem érdekelt. Mivel elég szépen beállt, így úgy gondoltam jobb, ha kitartok mellette.
Próbáltam itatni vízzel, de kiköpte. – Fúj, ez víz! Nekem pálinka kell!
Ó, hát hogy ne. Így sem ihatott volna, ugyanis a búzára allergiás. De nem, ő úgy gondolta, hogy nagyon menő, így megtehette ezt is.
Apa már dudált, hogy menjek hazafelé. Kijött elém.
- Alfonz, most mennem kell.
- Ne, Keiko, ne menj! De ne, ne nézz ide! Nem akarom, hogy így láss!
- De, Alfonz, én most megyek. – ezzel rábíztam egyik ismerősömre, aki még józan volt, és elmentem elköszönni Dave-től, és egy közös barátunktól.
- Szia Dave, szia Béla!
Dave a füvön feküdt. Nem volt meleg, így aggódtam, nehogy megfázzanak.
- Nem fáztok? – kérdeztem aggodalmasan.
A két fiú csak rám nézett, majd visszanéztek a csillagos égre.
- Na jó, én mentem. – köszöntem el tőlük ismét, mikor apa újra dudált, hogy siessek.
Nem volt rossz az a buli sem, csak kár, hogy mindenki ennyire leitta magát. Sebaj, volt mit mesélni legalább mikor kijózanodtak.