Másnap már semmi nem úgy volt, mint az előtt. Bár én még mindig végeztem a prefektusi munkámat, hogy ne legyen feltűnő, hogy most, hogy nincsenek estisek, vigyázni kelljen a diákokra. 

Csak azt nem értem, hogy hogy gondolta az igazgató azt, hogy itt leszünk az iskolában.
Talán örökre itt akar tartani minket, mint az estiseket? Nekünk is el kell ballagnunk pont úgy, mint a többieknek. Igaz, mivel én és Yuuki most már vámpírok vagyunk, és örökké fiatalok leszünk, a tanárok attól még észre fogják venni, hogy folyton ugyan oda járunk, és nem öregszünk. Ez valahogy számomra abszurd. Elvégre a tanárok sincsenek beavatva az iskola titkába.
Lehet, hogy fog keresni másik két baleket, akik elvállalják az ezzel járó veszélyt? Még ha ez meg is történik, nem hiszem, hogy lenne olyan, aki vállalná. Talán egy aranyvérű vámpír. De nem gondolhatja ég az igazgató sem, hogy ezt pont egy vámpírra kéne bízni.
Azonban most már nincsenek itt vámpírok. Azóta, hogy legyőtük Kaname ősellenségét, azóta minden vámpír szétoszlott a Föld minden tájára. Nem is vártam mást. Ők csak vámpírok. Gyáva teremtmények annak ellenére, hogy ők milyen erősek.
Reggelemet az igazgatónál kezdtem, hogy megreggelizhessek. Mire odaértem azonban már más is ott volt. Messziről éreztem a szagát. Ez azonban csak az ajtóhoz elérve tudatosodott bennem. Megtorpantam mikor már a kilincsért nyúltam. Nem hiányzott nekem a felesleges konfliktus, így elindultam a termünk felé.
Az igazgató ajtaja azonban kinyílt.
- Zero-kun?! Hát itt vagy? Gyere, és csatlakozz hozzánk! - csendült fel az igazgató hangja. Elém ugrott, és mosolyogva megváltoztatta irányomat, és szobájába húzott.
- Nem vagyok éhes.
- Ugyan-ugyan, ne butáskodj!
Jól sejtettem. A szoba árnyékosabb felén Yuuki ült.
Sóhajtotta - És... - ültem le - Hogy akarjátok megoldani, hogy Yuuki-t ne érje annyi napfény? Tudtommal káros rád. - kaptam be egy falatnyi rántottát.
- Majd ül az árnyékosabb helyekre. - felelt az igazgató miközben lefényképezte a reggeli jelenetet.
- Mit művelsz? - förmedtem rá.
Kuruso csak kuncogott magában egyet. - Megörökítem, hogy újra egy nagy család vagyunk.
Ehhez nem volt mit hozzáfűznöm. Mind a ketten tudták, hogy mit gondolok erről. Azonban az iménti kijelentésén azonban elgondolkodtam. Árnyékosabb helyek a termekben az utolsó sorokban szoktak lenni. Ott, ahol én ülök.
- Mellesleg, majd ül melléd.- folytatta az igazgató.
- Micsoda?! - hökkentem meg, még a teát is kiköptem, amit épp meg akartam inni - Nem hiányzik nekem az ottani nyafogása. Elég őt eltűrnöm suli után. Még az is sok belőle.
Yuuki ezt nem hagyta szó nélkül. Felállt az asztaltól, és arra csapott - Hogy mondhatsz ilyet? Mit ártottam én neked?
Példáját követtem - Megmondtam, hogy nem hagyom, hogy vámpírrá változz! Erre a te "bátyád"...
- Ő csak engem védett!
- Mivel? Azzal, hogy vérszívóvá tett?
- Neked fogalmad sincs, hogy akkor min mentem keresztül!
- Igazad van. - csúsztattam le a kezemet az asztalról - Nem tudom, hogy min mentél keresztül. Ahogyan másról sem tudok. - tettem kezeimet végül zsebre - Most megyek. Köszönöm a reggelit. - ezzel sarkon fordultam, és ott hagytam a társaságot.
- Zero! - szólt utánam Yuuki, de hiába.
Nem fordultam vissza. Céltudatosan mentem tovább a terembe.