Az első ember, akit meghallottam még a kezdetek kezdetén, te voltál. A hangodat nem hallottam tisztán, csak tompán pont úgy, mint ahogyan másokét. A tiédet mégis erőteljesebben. Nem csak hallottam, de éreztem is szíved verését. Az enyémmel együtt vert. Még talán nem is tudtál akkor a létezésemről, és én sem a tiédről. Mégis tudtam, hogy egy szoros kötelék fog egymáshoz fűzni minket. Teltek a hónapok, és én egyre csak nőttem. Éreztem a kívülről áradó gyengéd melegséget, amit te adtál nekem. Aztán elkövetkezett az idő. Kiemeltek, és én már nem éreztem magamat biztonságban most, hogy te már nem vagy velem. Felsírtam, és téged akartalak. Egy csomó ember körbe vett, akinek a hangját tisztán hallottam, és féltem tőlük. Az első találkozásunk csak pár órával ez után történt. Én még akkor nem láttalak, de te megvoltál arról győződve, hogy én vagyok a legszebb a Világon. Mikor melletted voltam, csak akkor éreztem magamat biztonságban. Kinyitottam a szemeimet, és az első amit megláttam, az te voltál, és a körülötted lévő színes aurád. Sárga – boldogság -, zöld – béke - , és rózsaszín – szeretet - színeiben tündököltél. Akkor még nem tudtam rólad semmit, csak a közöttünk lévő köteléket éreztem.
Mikor haza kerültünk, te mindig velem voltál. Amikor felébredtem téged láttalak először. Mikor lehunytam szemeimet, hogy alhassak, te voltál ott. Te meséltél lefekvés előtt nekem. Te etettél, és itattál. Első szavaimat csak neked mondtam. Mit érdekelt engem, hogy ki van ott, én folyton csak a te tekintetedre voltam kíváncsi. Lassan megtanultam járni a te türelmednek és kitartásodnak köszönhetően.
Ahogy teltek az évek én egyre csak nagyobbak lettek velem a bajok. Folyton elmentem mellőled, szégyent hoztam rád egyes helyzetekben, és mindig csak aggódnod kellett miattam. De én ezeket nem azért csináltam, hogy rosszat tegyek neked. Csak azt akartam, hogy felfigyelj rám, bármi történjék is. Amikor a rég látott rokonokkal beszélgettél, én csak egyet akartam, mint minden más gyermek: „Foglalkozz velem.”
Tinédzser korba léptem, és kezdtem elszakadni tőled. Néha olyanokat tettem, vagy mondtam, amit nem gondoltam komolyan, vagy épp nem láttam a következményeit. Te mégis csak tűrtél, és még ezek ellenére is szerettél. Az én szeretetem nem nyilvánul ki úgy, mint a tiéd. Nem tudom még mai napig kifejezni azt, hogy mennyire ragaszkodom hozzád, és szeretlek. Ezért is teszek olyanokat, amikkel később megbántalak akaratom ellenére.
Tudom, hogy nem vagyok a Világ legokosabb, legszebb, és legaranyosabb gyermeke. Néha gonosz vagyok, és elviselhetetlen.
És tudom, hogy mikor veszekszünk, megbántalak. De én ezt nem akarom. Még ha nem is mutatom ki, hogy mennyire fáj, belül összetörik bennem valami. Megfogalmazhatatlan fájdalom járja át a testem, és én nem tudok olyat tenni, amivel ez jobb lenne. Nincs merszem eléd állni, és bocsánatot kérni. Nincs, mert félek, egyszer sosem fogsz nekem megbocsátani. Nem akarom ezeket a szavakat hallani. Nem akarlak elveszíteni, és nem akarok veszekedni sem. Mégis egyre távolabb kerülök tőled, és folyton csak veszekszünk.
Tudom, hogy amikor veszekszünk, és szidsz, te bármennyire is komolyan gondolod, szeretsz engem, és mikor elhagyják a szavak a szádat, neked az jobban fáj, mint nekem. Minden egyes tettemmel neked jobban fáj a szíved.
Eljön az a nap, mikor én kirepülök a családi fészekből. Azonban a kötelék továbbra sem szakad el. Én mindig is szeretni foglak, még ha ez oly hihetetlenül is fog hangzani. Mindig veled akarok maradni. Ha nevetsz, én veled akarok nevetni. Ha szomorú vagy és sírsz, én fogom hagyni. Felszárítom könnyeidet. Ha mérges vagy, én megteszek bármit, hogy jobb kedved legyen.
Még ha el is jön az idő, mikor te már nem leszel, én csak a szépet, és a jót fogom megőrizni. Könnyes szemekkel emlékszek majd vissza arra a napra, mikor veszekedtünk. De nevetni fogok a szép emlékeken, amiket te magad után hagytál.
Mindennek ellenére én azt kívánom majd: „Bárcsak én is ilyen csodálatos szülő lehetnék majd gyermekemnek, mint amilyen Ő volt nekem.”