Egész életemben a nagy „Ő”-t kerestem. És most azt hiszem végre megtaláltam. De had magyarázzam el nektek, miről is van szó.

Egy nap a rádiót hallgattam. Épp az SMS-eket küldték be a hallgatók. Azokat olvasták fel. Ez egy társkereső műsor volt. Leginkább a 30-asokat vettem előnybe, mert az kedvezményes nekem, hisz én is annál a szolgáltatónál voltam. Mindnek küldtem egy-egy üzenetet a telefonjára. Azonban csak egy küldött vissza üzenetet. Megbeszéltünk egy találkozót a központban, pontosabban a városháza előtt. Nagyon féltem.
Vajon hogyan nézhet ki élőben? Jóképű? Kedves? Aranyos? Lehet, hogy ki akar használni? – ezek a kérdések jártak a fejemben.
Elérkezett a nagy nap. A leírás alapján kezdtem keresni. A városháza előtti parkolóban csak egy piros kocsi állt. Egy összetört opel. Benne ült egy barna, felzselézett hajú fiú. Cigi volt a kezében, amit az ablakon kilógatott.
Még mindig féltem, de nagy levegőt vettem, és odamentem hozzá. Köszöntem csak egy egyszerű mondattal. „Szia, én vagyok az”. Reméltem, hogy ennyi elég is.
Kiszállt a kocsiból, és lenyomott az arcomra két puszit köszönés gyanánt.
Most hogy kiszállt, jól megtudtuk nézni egymást. Pár centivel lehetett nálam magasabb. Jóképű, és még aranyosnak is tűnt.
Eltökéltük, hogy sétálunk egyet a városban megrendezésre kerülő Sörutcában egészen a Noszlopi Gáspár parkig. Kissé gyorsabban mentem a kelleténél. Ő sántított, mert a lába fájt. Biztosan azt hihette, hogy le akarom rázni. Lehet igaza is volt, de csak a zavarom miatt lehetett.
Mikor a parkba értünk, leültünk egy padra. Addig is sokat beszélgettünk, de ott órákon át csak beszéltünk, és beszéltünk. Nem is törődtünk az idővel. Pedig már órákon át beszélgettünk.
Lassan ideje volt hazamenni, így hát visszasétáltunk a kocsijához. Ragaszkodott hozzá, hogy hazavisz, de én ezt nem engedtem neki. Túl korai lenne. Elérkezett tehát a búcsú pillanata. A kocsi üléséről egy szál rózsát emelt ki, és felém nyújtotta. Meglepődtem. Nem számítottam ajándékra. Micsoda lovagiasság. Ezt meg kellett jutalmazni.
Közelebb léptem hozzá, és arcához hajoltam. Ajkam érintette az övét. Megcsókoltam, és már meg sem lepődtem azon, hogy viszonozza. De még hogy viszonozta! Nagyon örültem ennek. Mégis csak viszonozza kezdetleges érzelmeimet.
Mikor hazaértem, és lefekvéshez készülődtem, egy üzenetet kaptam Tőle.
„Jó éjszakát kívánok neked kedves angyalom, jól éreztem veled magam, és több ilyen szép estét szeretnék veled eltölteni drágám, csók, jó éjt” – állt benne. Mikor elolvastam, elmosolyodtam rajta. Nem azért, mert vicces volt. Csak azért, mert jól esett. Reménykedtem benne, hogy amit írt, az be is fog bizonyosodni.
Másnap este megint csak találkoztunk. A programot már megszervezte. Meg akarta mutatni, hogy hol is lakik. Mint az kiderült, nem messze lakott tőlünk. Kocsival csak 5 perc. De ezt még nem árultam el neki.

Későre járt, és nekem haza kellett mennem. Bevitt a központba. Ott ismét egy rózsát ajándékozott nekem. Egy csók után pedig hazaengedett. Felszálltam tehát a buszra.
Boldog voltam. Jóképű, aranyos, kedves, vicces, és romantikus. Egész úton rajta gondolkodtam.
Munka után mindig megvárt. Beszélgettünk a kocsiban, és közben forrón ölelkeztünk.
Egy hónapja jártunk már. Ezt meg kellett ünnepelni. Kaptam tőle egy csokor rózsát, és egy csokit. Igazán jól esett ez a gesztus tőle.
A második hónapban pont a születésnapja volt, amit nála ünnepeltünk meg a barátainkkal. Kapott tőlem egy vörös inget – ami mellesleg igazán jól állt neki – és egy tábla csokit.
Még a szilvesztert is együtt töltöttük. Tartalmas, fenomenális este volt. Szinte egy percet sem aludtunk.
Februárban már fél évesek voltunk. Hetekig nem láttam, és már nagyon aggódtam miatta. Valentin-napon látogatott meg legközelebb. Azt mondta beszéde van a szüleimmel, és persze velem is. De legelőször mégis a szüleimmel. A konyhába hívta őket. Leültek, majd beszélgetésbe kezdtek.
Ecsetelte, hogy ő mennyire szeret engem, és hogy ő akar rám vigyázni egész életem során. Velem akar lenni örökre. Majd a lényegre tért. Apámhoz fordult, és megkérte a kezemet tőle. Édesapám nem tudta mit is mondhatna erre. De aztán mégis rábólintott.
Én a konyha küszöbéről hallgattam végig az eseményeket. A lélegzetem megállt, mikor a kérdését feltette apának. Bár számítottam rá.
Mikor szüleimtől engedélyt kapott, hozzám lépett, és tőlem is megkérte a kezemet. Nagyon boldog voltam, és megfeledkezve arról, hogy mennyire kellett aggodalmaskodnom miatta a távolléte következtében, rávágtam az „igent”.
Egy gyűrűt húzott az ujjamra. Abban a pillanatban tudtam – vagy legalábbis reméltem – hogy Ő az igazi, és boldog leszek vele örökkön-örökké. Amíg a halál el nem választ.
Bár még fiatal vagyok, és nem sok tapasztalatban volt részem, amit majd a későbbiekben fel tudnék használni, tudom, hogy ő a nekem való társ, aki mellett biztonságban érezhetem magamat, aki szeret, és aki mellett az életem egyetlen perce sem lesz unalmas. Hiszen egy olyan mellett tölthetem, akit igazán szeretek.

The End