„Életem során több dolog volt, amire figyelmeztettek. Az első az, hogy ne menjek más közelébe. A második: ne áruld el ki is vagy valójában. Harmadik: csak a rangomon belül választhatok párt. És végül az utolsó: ne gyilkold saját fajod. Ezek a szabályok számomra nem jelentettek semmit sem, hiszen nem vonatkoztak rám. Én csak élni akartam az életemet. Boldog voltam, míg nem…”

Szeretem a nyarat. Olyan pörgős minden. A városban, ahol éltem ilyenkor kezdődnek a mindenféle ünnepek. Szeretem ezt a várost. Megtalálható minden, és ami a legfontosabb, minden az enyém.
- Úrfi, kérem! – sietett hozzám egy vörös hajú nő. Arckifejezése sokat mondó volt. Homloka verejtékben úszott, pupillái kitágultak, kapkodta a levegőt. Rémület ült az arcán.
- Mi a baj Rachel? – fordultam felé kedvesen.
- Úrfi, kérem segítsen! – zihált továbbra is – A kisfiam… Mark… Az emberek…
Azonnal tudtam, hogy mi történt. – Ne aggódj. Visszahozom neked. – ezzel a város faláig meg sem álltam egyedül hagyva a remegő asszonyt.
A város fala nem más volt, mint egy láthatatlan pajzs, ami az emberek Világától zár el minket. Ezt a pajzsot senki sem léphetné át, csak a király, és annak leszármazottai. Ők is csak abban az esetben, ha távoli rokonaink, a nimrutok – egy harcos nép, akik az emberekkel próbálnak élni – esetlegesen harcba hívnának túlerő miatt.
Ahogy átléptem a falat, már ismeretlenhelyen jártam. Városból városba tértem. Azonban ez a város teljesen más volt, mint a miénk. Az épületek az eget súrolták. Az emberek furcsa öltözetben jártak. És majdnem mindegyik füléhez tartott egy különös készüléket, amihez beszéltek. Bámulatos volt. Hallottam pletykákat, mi szerint az emberi faj más, mint a többi, de ehhez foghatót elképzelni sem tudtam volna.
A nagy nézelődés közepette valaki nekem jött. Csak egy apró koccanást éreztem. Oldalra néztem. Egy emberi lény ült egy furcsa dobozban. Ő is a füléhez tartott egy készüléket, de mikor nekem jött letette, kiszállt a járműből, és oda jött hozzám.
- Nagyon sajnálom. – és ezzel megszegtem az első szabályt. Egy ember közelébe kerültem. - Minden rendben van, uram? Jézusom, hogy nem tett kárt magában a kocsim?! – nézett le a „kocsi”-jára, ami be volt horpadva valószínűleg a velem való ütközés következtében.
- Kocsi…? – követtem a tekintetét.
A férfi rám nézett – Igen, kocsi. Vagy nevezhetjük autónak is, de most már tragacs lett belőle.
- Igazán sajnálom. – láttam rajta, hogy ez a jármű fontos lehetett neki.
- Mégis micsodát? Én ütöttem el magát majdnem! De még mindig nem értem, hogy hogyan úszta meg épségben! – tűnődött el – Na mindegy. – ismét rám szegezte tekintetét – Mondja csak, hol lakik? Hazaviszem.
Nem mondhattam el neki, hogy mi, vagy ki vagyok. – Jelenleg nincs otthonom.
A férfi végig mért – Igen, hogy is nem jöttem erre rá. Az öltözete olyan, mintha csak a középkorból toppant volna ki.
Magamon, majd az előtte álló úriemberen néztem végig. Ruházatunkon tényleg volt némi nemű különbség.
-Engedje meg, hogy elszállásoljam egy darabig, míg nem lesz hol laknia.
- Maga igazán kedves. – még ilyen jószívű lénnyel sosem találkoztam. Lehet, hogy minden ember ilyen?
Beinvitált a „tragacsába”, és elindultunk. Nálunk szállítóeszközként csak lovakat és lovas kocsikat használunk. Ez azonban annál sokkal gyorsabb volt. Fedett, és meleg. Nem kellett benne félni, ha egy-egy villám megjelenik az égen. Mivel nem ló húzza, nincs mi megijedjen a természeti jelenségektől.
- Majd meglátja. Emm, a feleségem nagyon rendes. Igazi konyhatündér. Van egy lányom is. Korabeli lehet, ő ugyanis tizennyolc éves. A neve Liz. Nagy a szája, de azért van neki szíve. – rám nézett – Mit mondott, mi is a neve?
- Fay.
- Fay… Én amúgy Gillbert vagyok, de hívj nyugodtan Gill-nek. – hamar tegező viszonyba került velem - Hol van a családod?
- Nekem nincs családom. – néztem oldalra egy kisebb tükörbe, amiben láttam a mögöttünk haladót.
- Sajnálom, nem tudtam. Mi történt?
- Édesapám egy tűzvészben halt meg mikor segített emberein. Édesanyámat egy vadászaton lőtték fejbe. Az öcsém pedig egy árulás áldozata lett. – nem hazudtam. Minden így volt. Az egyik városlakónak kigyulladt a háza. Édesapám a menekítés közben életét vesztette, de feláldozta magát a gyerekekért. Édesanyám vezette volna az országot apám helyett, de a vadászaton nem bírta tovább, és kérte a szolgát, hogy végezzen vele. Jobb is így neki. Szörnyű volt látni ahogyan szenvedett apám halála miatt. Nem akarta elfogadni, hogy meghalt. Az öcsém pedig… Noss ki akart túrni engem a trónról – amit igazából hagytam volna, mert sosem érdekelt a hatalom - , de bajtársai ellene fordultak.
- Őszinte részvétem.
- Az már nem segít. – mosolyodtam el halványan.
Egy citromsárga színű kertes házhoz értünk. A kerítése barna volt. A tartó oszlopon egy különös állat feküdt. Fekete-fehér szőrét a napfény csillogtatta. Kinyitotta egyik szemét, és azzal nézett rám.
Zöld szemei azonnal megbabonáztak, és nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá. Megsimogattam fejét, mire ő elkezdett dorombolni. Levettem, és a kezemben tartva folytattam kényeztető cirógatását.
- Úgy látszik a szomszéd macskája megint elszökött. Hozd csak be, majd felhívom, hogy nálunk van. – nyitotta ki a kaput, és beljebb invitált.
A kert nem volt valami nagy, de a ház annál inkább. Amikor beértem, nem is tudtam, hogy hova nézzek. Több ismeretlen tárgy is volt a helyiségekben, amiről nem tudtam, hogy mi is lehet az. De nem is volt időm nézelődni, Gill ugyanis körbevezetett, és megmutatta a vendégszobát, ahol ideiglenesen alhatok.
- Megjöttünk! – hallatszódott lentről egy női hang, majd egy ajtó csapás.
- Megjöttek a hölgyek. – közölte velem Gill – Gyere, bemutatlak nekik. – ezzel leindult.
Követtem. Lent azonban szóhoz se tudtam jutni. Gill felesége mellett egy fiatal lány állt morcosan. Sötét barna hajában néhol természetellenesen vörös színű tincsek voltak. Alacsonyabb volt nálam. Dereka akár a nád, olyan vékony volt. Mikor rám nézett, kék szemei egy pillanatra megcsillantak. Végig mért. Sápadt bőrén halvány pír futott végig szemei alatt, majd elkapta fejét rólam.
- Fay… Fay… Minden rendben? – tette Gill kezét a vállamra.
- Tessék? Persze. Miért?
- Elkalandoztál. Már öt perce szólongatlak.
Az az öt perc nekem csak egy pillanatnak tűnt. Az a lány olyan szép volt, hogy amikor ránéztem, a szívem hevesen kezdett el verni. Még sosem éreztem ilyet. Fura, mégis kellemes érzés fogott el.
- Igazán sajnálom. A nevem Fay.
- De szép neved van! – pislogott rám nagy szemekkel a nő.
- Ilyen név egyáltalán létezik? – piszkálódott a lány – És amúgy is, hogy öltözködik? Mint egy bandita a középkorban. – nevetett.
Nem hittem volna, hogy e gyönyörű külső jég hideg szívet takar.
- Nálunk ez a viselet mindennapi.
- Aha… Honnan jöttél? A kilencszázas évekből? – nevetett.
- Na de Liz! – szólt rá édesanyja – Viselkedj a vendégünk előtt. Úgy viselkedsz, mint egy hat éves. Igazán felnőhetnél már végre.
Ő csak vállat vont, és felment szobájába.
- Igazán sajnálom. Liz már csak ilyen. – mosolygott rám édesanyja, majd végigmért – De az öltözéke tényleg kirí a többiekétől. Keresek magának valami ruhát. – ment fel ő is.
- Nincsen semmi baj.
Tudom, az emberek azt hiszik, hogy a démonok rosszak, gonoszak, elviselhetetlenek. De valójában béke tűrő nép vagyunk. Ez a lány azonban elmenne az emberek által megfogalmazott démonnak.
Úgy döntöttem felmegyek szobámba, és a nap hátralevő részét ott is töltöm.
Csak Emm zavarta meg nyugalmamat mikor behozta a ruhámat, és ezzel lehívott vacsorázni.
- Valamit enned kell. Gyere le, és egyél velünk.
Emm addig erősködött, míg le nem mentem.
Az asztalnál már ott ült Gill, és a lánya, Liz. Csak ránk vártak.
Helyet foglaltunk mi is, majd nekiláttunk a vacsorának.
- Fay, mesélj magadról. – kezdeményezett Emm.
- Egy távoli országból jöttem.
- A hajléktalanok országából? – kérdezte gúnyosan Liz.
Nem is törődtem vele, inkább folytattam. – Egy erdőben telepedett le a családom. Ott élünk. Békében az állatokkal, a növényekből is csak annyit veszünk el, amennyi a fennmaradásunkhoz kell.
- Hippi… - morogta orra alatt.
- Liz! – iparkodott rá anyja, majd felém fordult – Ez nagyon szép tőletek.
Bólintottam. Többet nem kívántam szólni.
- Jut is eszembe. – használta ki a csöndet Liz – Elmehetek a barátaimmal a koncertre?
- Megint lesz annak a rockbandának fellépése?
- Ez az a banda, ahova a rendőrség is kiment?
Liz csak hevesen bólogatott.
- Szó sem lehet róla. – mondta határozottan Gill.
- De miért nem apa?
- A múltkori eset miatt.
- De ott lesz Mark, és Sara is.
- Akkor végképp nem. Az a testvérpár csak a bajba tudnak belesodorni.
- De Mark a pasim, apa! – emelte fel a hangját Liz.
- Amit mi ellenzünk. – Emm hangja még mindig nyugodt volt.
Nem tudtam, hogy mi folyik itt, de nem bírtam elviselni Liz szomorúságát. Köhintettem egyet – Elnézést, de ha úgy mindenkinek megfelel, akkor én elmegyek szívesen Lizzel. Majd én vigyázok rá.
Mindenki tekintete rám szegeződött.
- Fay, te nem tudod, hogy ezek a koncertek milyen veszélyesek.
- Itt az ideje, hogy megtudjam. – mosolyogtam a férfira.
- De könnyen elfajulhat verekedésbe. – aggodalmaskodott Emm.
- Húsz fajta harcművészetet tanultam. Mindnek mestere vagyok.
- Rendben. Ez esetben elmehettek. – bólogatott Gill.
- Tessék?! – hüledezett Liz – A pasimmal nem engedtek el, de egy vad idegennel igen?!
- Liz, a te úgynevezett „pasid” egy álmokfutó!
- Nem is! Csak… Élvezi az életet. – nézett el – Miért baj ez?
- Inkább örülj neki, hogy apád elengedett, és menj, készülődj.
Liz szó nélkül felállt az asztaltól, és felment szobájába morgolódások közepedte.
A szülőkre néztem – Köszönöm a vacsorát. – ezzel felmentem én is a „szobámba”. Felvettem azt a ruhát, amit még Emm adott nekem vacsora előtt. A tükör elé léptem, és úgy mértem végig magamat. Nem éreztem magam jól a ruhában, amit kaptam. A nadrág farmer anyagból készült Emm elmondása szerint. Nem volt rám nagy, mégis öv nélkül lecsúszódott a nadrág, és csak a fenekem tartotta fenn magamon. A cipő fehér volt, rajta fekete mintával. Ezt sportoláshoz használják. Legalábbis mindenkin ilyen van a mozgó képes dobozban. Felsőnek egy fehér, ujjatlan pólót kaptam. Az alsónadrágom kilátszott, hogyha mozogtam akár egy kicsit is. Fekete hajam kócos maradt az öltözködés végett. A sötétben pedig barna szemeim feketének tűntek. Felkaptam magamra még a farmerkabátot, amit kaptam, hogy kint majd ne fázzak. Az öltözet Liz unokatestvéréé volt, amit nyáron hagyott itt. Nagy szerencse, hogy azonos a méretünk.
- Mehetünk? – rontott be a szobámba Liz.
Végignéztem rajta. Fekete térdig érő csizma volt rajta. De ez másmilyen fazonú volt, mint amilyet én ismertem. Sokkal szűkebb volt. És tű hegyes sarka. Két combján egy-egy fekete számomra ismeretlen fényes, átlátszó szűk anyag, aminek fekete csipke díszelgett a szélén. Egy fekete szoknya is volt rajta, ami alig takart valamit belőle. Felül pedig egy fekete fűző modernebb kiadásban. Haja leengedve, kezein pedig több bőr, és fekete fényes karkötő.
- Persze.
Ahogy láttam nem csak én, de ő is elpirult.
- Nem is nézel ki olyan rosszul így. – nézegetett továbbra is.
- Köszönöm. – nem mertem megdicsérni, még a végén félreérti. De az én szemembe most is gyönyörű volt. Pont mikor legelőször megláttam - Akkor mehetünk?
- Tszha… - szó nélkül sarkon fordult, és elindult ki a házból, majd a koncert helyszíne felé.
Követtem. Mikor kiértünk, még elbúcsúztam a szülőktől, megígértem, hogy vigyázok egyetlen lányukra, majd tovább álltam.
Megálltunk egy hatalmas épület előtt. Liz körbenézett. Keresett valakit. Nemsokára meg is találta, mert integetett neki, majd odaszaladt.
- Szia Sara! – köszönt a vörös hajú lánynak két puszival.
Sara hosszú fekete nadrágot viselt, és egy fekete pólót, amin a rockbanda tagjainak a képe virított. Ő is olyancipőt hordott, mint én, de neki a fazonja másmilyen volt, és a színe sem fehér, hanem fekete.
- Már azt hittem sose jössz. Órák óta várunk rád.
Liz most egy tejföl szőke, kék szemű fiúhoz fordult, akinek szájára csókot lehelt. – Bocsi. – szólalt meg mikor már elszakadt tőle. De az ősök nem akartak elengedni. Magammal kellett hoznom ezt az alakot is. – bökött rám.
- Jó estét. A nevem Fay. – köszöntem illedelmesen.
- Micsoda úriember! Micsoda csoda! Óóó, honnan szedted?
- Apa elütötte. – vont vállat.
- És nem esett bajod? – kérdezte tőlem csillogó szemekkel.
- Nem. Nem igazán. De köszönöm, hogy aggódsz értem. – mosolyogtam rá. Tekintetem azonban a szőke fiúra tévedt. Minden bizonnyal ő volt Mark. Valahonnan ismerősnek tűnt.
- Várjunk… Fay…? Te lennél Fay?! – engedte el Liz derekát Mark.
- Ez a nevem.- néztem rá furcsállva.
- Mikor jöttél?
Áh, igaz is. Megfeledkeztem róla. Hisz én Mark miatt jöttem. Rachel kisfiáért. Egy hat éves fiúért, akit édesanyja már vár otthon.
- Ma. Te… Lennél az…?! – döntöttem oldalra a fejemet.
- Ő… Már bocsi, de ti ismeritek egymást?!
- Úgy tűnik. – nézett rám Mark immáron lenézően.
Nem értettem, hogy mi a baja. Pedig próbáltam megérteni.
- Gyere Liz. – ragadta meg a fiú a csuklóját.
- Hé! Au! Ez fáj! Fejezd ezt be! – próbált szabadulni szorításából.
Mark azonban nem engedte.
Nem bírtam nézni ahogy bánt Lizzel. Elkaptam a fiú kezét, és megszorítottam. – Nem hallottad Lizt? – néztem rá gyilkoló tekintettel.
- Ne szólj bele! Liz az enyém! – lökött el Liztől, majd azzal az erővel mozdult a keze, és behúzott nekem egyet.
Az ütés helyére tettem kezemet. Orromból nedvességet éreztem. A vér kesernyés íze.. Vas szaga… Lassan uralmába kezdett fogni. Kezemet homlokomhoz emeltem. Próbáltam ellenállni. Bár én véreztem, más vérére voltam szomjas. De nem a szó szoros értelmében. Gyilkolni volt kedvem.
- Eressz! – csúsztatta ki csuklóját Liz Mark keze közül – Nem vagyok sem a tiéd, sem másé. – mellém lépett – Fay, minden rendben van? – kérdezte aggódva.
Liz most volt talán hozzám először kedves. Én mégis… - Hagyj! – löktem el magam mellől. A vér iránti keserves küzdelmemnek köszönhetően elvesztettem testem fölött az uralmat. Kóvályogva próbáltam „haza” menni.
- Fay, most meg hova…?! – indult utánam Liz.
Mark azonban Liz elé lépett – Jól gondold meg. Ha most őt választod… Engem többé lehet sose látsz. – hangjában hallatszódott a harag, és a gyűlölet.
- Tszha… - egy szó nélkül kikerülte barátját, majd utánam eredt.
Hosszas gyaloglás után végül mellém futott – Fay… - szólított meg aggodalom teli hangon.
- Minden rendben. – próbáltam nyugtatni.
Liz azonban nem értett a szóból – De Fay…
- Nem érted, hogy minden rendben van?! – szorítottam a legközelebb eső falhoz egy számomra könnyed mozdulattal.
A fal aminek löktem Lizt megrepedt. Néhol a téglák darabjai is kipottyantak helyükről.
Mélyen szemeibe néztem. Csak ekkor kaptam észbe – S… Sajnálom. – engedtem el.
- Mi történt? Mi a baj? Olyan fura vagy… - nézett rám még mindig aggódva.
Sóhajtottam egyet. Mellé dőltem a falnak, majd lecsúsztam ülésbe. Lábaimat felhúztam. Térdeimre tettem kezeimet. Magam elé néztem. – Én nem olyan vagyok mint te.
- Hát persze, hogy nem vagy olyan. Mindenki egyedülálló.
- Akkor másként fogalmazok… - és íme, a második szabály megszegése – Én nem olyan vagyok, mint ti, emberek. Én más vagyok. Más, ami nem ember.
- Nem… Ember…?! – ismételte meg mondanivalómat Liz – De akkor mégis micsoda?!
Rá szegeztem tekintetemet – Egy démon.
Liz szemeiből hitetlenség szűrődött – Ne viccelj már! Démonok nem léteznek! De ha léteznek is… Te biztosan nem vagy az. A démonok erősek, gonoszak, és…
- Ez nagy tévedés. – vágtam szavába - Mi démonok békeszeretőek vagyunk.
- Bizonyíts…
- Mit…? Hogy egy „szörnyeteg” vagyok? – morogtam.
- Pontosan. – bólintott.
Sóhajtottam – Nem áll szándékomban…
- És így akarod, hogy higgyem el? – duzzogott.
Nem bírtam elviselni, ha valaki hazugnak tart. Ez olyan kicsinyes… Éreztem, hogy szemeim tűzben égtek. Ilyenkor szokott a démonok szeme vörössé színeződni.
Liz megtorpant, majd elkapta tekintetét – O… Oké… Sajnálom.
Megráztam kicsit a fejemet. Nem akartam se őt, se mást bántani. Letöröltem a vért, ami lassan már arcomhoz száradt, majd felálltam. Még nem tért vissza egyensúlyérzetem, így Liznek dőltem.
A lány csak nagy kerek szemekkel nézett fel rám – Ezt el sem hiszem… - pislogta.
- Micsodát…? – értetlenkedtem.
- Semmi! Nem szóltam hozzád! – kapta el tekintetemről sajátját.
- Liz… - tenyereimmel közrefogtam a lány arcát – Mit akartál mondani…?
- É… Én… - mintha csak megigéztem volna szemeimmel. Arcán halvány pír futott végig ahogy szemeimben nézett – Én… El sem hiszem, hogy… Hogy egy…
Nem kellett befejeznie mondatát ahhoz, hogy rájöjjek mit is akart mondani. Elmosolyodtam, majd közelebb hajoltam hozzá. Ajkaink egyszer csak összeértek. El se hiszem… Viszonozta a csókomat. De ami még fontosabb, ezen a napon már a harmadik szabályt szegem meg.
Örömünk nem tarthatott sokáig. Nem messze tőlünk – úgy pár méterrel - megjelent Mark.
Reflex szerűen elhúzódzkodtam Liztől, és az érkezőre néztem.
- Ejnye-bejnye… Hát illik ilyet? Elorozni a másik barátnőjét?! Nem szép dolog!
Lizt magam mögé rántottam – Mit ártottam én neked Mark?
Mark mögött Sara jelent meg. – Mond el neki. – simult a fiú hátához – Mond el neki mennyi szenvedésen mentél keresztül… - cirógatta arcát - …csak is miatta.
- Miről beszél?! – kérdezte Liz ijedten.
Az igazat megvallva én sem értettem, hogy miről beszélnek. És azt sem hittem volna, hogy Sara is démon. Talán az emberi világban eltompulnak érzékeim.
- Ne tettesd a hülyét! – bújt ki Mark Sara öleléséből, majd elém sétált – Édesanyámmal csak neked akartunk jót. Szedtünk a tiszteletedre virágokat. Majd mikor édesanyám nem figyelt, te megjelentél, és azt mondtad, hogy menjek át a falon. Én érted meg is tettem. Azonban vissza már nem tudtam menni.
- Miről beszélsz?! Én sosem tennék ilyet!
- Csendet! – intett le Mark – Az emberi világba kényszerültem. Nem ismertem senkit sem. Nem tudtam mi micsoda. Minden ismeretlen volt számomra. Senkit sem érdekelt, hogy mi van a kicsi Markkal.
- Ez nem igaz, és ezt te is tudod. Édesanyád, sőt, mindenki nagyon aggódott érted. Még én is. Épp ezért jöttem utánad.
- Nem igaz! – emelte fel hangját - Napok… Hetek…Hónapok, majd évek teltek el. És semmi. Senki sem jött értem. Ekkor találkoztam Saraval, akit szintén emberek neveltek fel. Befogadtak, mint fiuk. Lettek új szüleim, testvérem, és barátaim. Még barátnőm is. – lépett Liz mögé, és hátulról átkarolta.
Liz próbált menekülni Mark kezei közül, de érezte, hogy ezt most talán mégsem kellene.
- De hiszen én nem sokkal utánad jöttem át a falon.
- HAZUDSZ! – intett ezzel csendre – Tudom nagyon jól. Sara mesélte. Téged nem érdekel semmi, és senki sem.
- Nem, ez nem igaz! – hangzott fel Liz hangja is – Fay igenis önzetlen, és…
- Neked most csönd. – simított végig Mark a lány arcán, kinek szemei elsötétültek. Nem csillogtak, üregessé váltak szemei.
- Igenis, drágám. – fordult szembe vele, majd átkarolta nyakát.
Nem bírtam nézni. Még ha hipnózis alatt is állt, nem tudtam elviselni, hogy Liz más férfi karjaiban enyeleg.
Sarara néztem – Mit ártottam én neked?! Te is tudod, hogy én soha…
Sara elmosolyodott – Ne hazudj. Tudom, amit tudok.
Mélyen Sara szemeibe néztem, és ekkor megcsapott a felismerés – Te vagy az?! – hőköltem hátra. Nem is gondoltam volna, hogy ő, akit annyira istenítettek, hogyan is lehet gonosz teremtés.
- „Te vagy az?!” – utánozta mondatomat gúnnyal hangjában – Kire gondolsz? Annyi „Te” létezik!
- Az öcsém… Richard menyasszonya, igaz?
- Ó, hát nézzenek oda! – termett előttem a lány – Hát felismertél?! – vigyorgott az arcomba.
- Hogy nem ismertelek fel először… - néztem szemeibe, amiből áradt a gyűlölet.
- Talán mert nem akartál felismerni. Azt hitted, hogy azzal, hogy elintézed az öcsédet, tőlem még megszabadulsz? Hogy nem foglak követni, és nem állok rajta bosszút?
- Sara, Richard nem én miattam halt meg! Nem én öltem meg!
- Hát persze! A bűnösök sose merik bevallani tettüket. – simított végig arcomon – De én tudom, hogy a te hibád.
- Nem! Nekem elhiheted, nem én…!
- Nem te ölted meg. Tudom. Már említetted. Azonban a katonák, akik végeztek vele, a tiéid voltak.
- Nem kaptak rá utasítást. – megfogtam Sara vállait, belemarkoltam – Gondolkozz! Miért ölettem volna meg saját testvéremet, mikor szerettem? Ezt te tudod a legjobban!
- A kapzsiság olykor előrébb tör az érzelmeknél. – rántott kardot a semmiből, és felém lendítette.
Még épp időben kerültem ki a támadást.
- Remélem most már megbántad bűneidet. Itt a vég, lelkészt hívni pedig nincs idő! -  nevetett fel, majd ismét támadásba lendült.
Nem helyeseltem, de meg kellett tennem. Harcba kellett szállnom Saraval, akire mindig is húgomként tekintettem.
 A holdat lassan eltakarták a sötét felhők, és már egyetlen egy csillag sem ragyogott az égbolton. Beborult. Hatalmas villámlás és mennydörgés, majd az ég elkezdett sírni két démon harca végett.
Mark csak állt, és hallgatott. Nem szólt bele. Vagy nem akart, vagy mert nem látta jónak. Csak szoros ölelésbe zárta Lizt, aki macska módjára simult is hozzá.
A harc immáron elkezdődött köztem, és Sara között. Az eső miatt a küzdelem színhelye csúszós volt, és néha nem lehetett látni semmit sem a vakító villámlás miatt.
Nem támadtam, csak hárítottam. Sara mégis folyton elém állt, és nagyobbnál nagyobb csapásokat mért rám.
Egy óvatlan mozdulatában lefegyvereztem. Sara csuklóját fogva kardját elhajítottam tőlünk messzire. Nem láttam hova, csak a hangját hallottam, ahogy csörömpöléssel egy tócsába esett a földön.
- Sara, én nem akarlak bántani. – néztem szemébe.
- Én viszont igen! – próbált szabadulni szorításomból, de hiába.
Látván, hogy semmi esélye, tekintete a kardomra szegeződött, amit még sebes karomban szorongattam.
- Ha te nem, akkor majd én… - megfogta szabad kezével a kard éles pengéjét. Tenyere csontig vésődött, de úgy tűnt ez őt nem érdekli. Maga felé fordította a pengét, majd mellkasába szúrta. Gonosz mosoly ült száján. Nevetni kezdett. Amint kihátrált a kard pengéjéből összerogyott akár egy marionett bábu, aminek elvágták a zsinórjait.
Szólni sem tudtam a meglepődöttségtől. Kerek szemekkel néztem Sarara. Letérdeltem hozzá. – Sara! – és már téptem le pólómból egy darabot, hogy elláthassam sérülését.
Tudta, hogy ez nekem sokkal súlyosabb büntetés. Elvégre miattam hal meg egy „ártatlan”.
- SARA! – futott hozzá Mark. Ellökött a lány mellől, és ölelésébe zárta felső testét – Sara… - suttogta.
Liz immáron tudatában volt a történteknek. Látva engem, haldokló barátnőjét, és egy kétségbeesett fiút ledermedt ő is – Sa… Sara…?!
Nem tehettem érte semmit. Felálltam, de azzal a mozdulattal pár lépést hátráltam is.
Liz odasietett hozzám, és ölelésébe zárt – Nem te tehetsz róla. Fay… Ne hibáztasd magadat.
Mark még mindig Sara testét ölelte, amiből lassan az utolsó lehelet is kiszökött – Sara, kérlek, élj! Élj még egy kicsit! – markolta vállát ezzel szorosabban húzva magához.
Sara Mark pólójába kapaszkodott – Sajnálom Mark. Sajnálom, hogy hazudtam neked. Remélem… Remélem meg tudsz nekem bocsátani. Én… Én csak… Richard és én…
- Ne! Kérlek, ne beszélj! – csitította Mark könnybe lábadt szemekkel.
Sara szót fogadott. Nem szólt egy szót sem. Utolsó leheletét is kifújta, majd örökre a sötétség homályába veszett. Teste eltűnt a félhomályban, mintha sose létezett volna.
És íme, az utolsó szabály megszegése. A fajom egyik tagjával végeztem.
Mark felállt. Lassan felém fordult miután letörölte könnyeit. – Sajnálom. Azt hittem, hogy ő… - mondatát azonban nem tudta befejezni. Túlságosan bánatos volt ahhoz.
Megráztam a fejemet – Semmi baj. – sóhajtottam. Nem mutathattam ki sose érzéseimet. Ez most sem volt másként – Menjünk haza.
Mark alig láthatóan bólintott, majd Lizre nézett aggodalom teljes szemekkel.
Követtem Mark pillantását. Tisztában voltam érzelmeimmel, de Liz mégis csak halandó. Még ha el is vinném saját világomba, ő számomra rövid időn belül meghalna. A feleségem se lehetne, hiszen nem királyi vér csörgedezik ereiben.
Szembe fordultam vele - Sajnálom Liz. – markoltam erőteljesen vállaiba.
- Mégis mit…?! – értetlenkedett – Fay… Mit akarsz tenni? Nem megyünk haza? – kétségbeesettében könnyei megeredtek – Fay… - szipogta.
A búcsúzás számomra mindig is fájdalmas volt. És most, hogy egy ilyen fontos személytől kellett búcsút vennem, úgy éreztem meghasad a szívem. De erősnek kellett tűnnöm.
- De. Hazamegyünk. Mindenki oda, ahová tartozik. – nyeltem le bánatomat, ami már lassan ki akart ütközni arcomra - Sajnálom. – ismételtem magamat, majd homlokához hajoltam, ahova egy csókot leheltem.
- Fay…
- Liz, figyelj rám jól. – néztem mélyen szemeibe – Most szépen hazamész. Lefekszel aludni, és mikor reggel kinyitod a szemeidet, már nem fogsz se rám, se Markra, se Sarara emlékezni. Nem fogsz arra történni, hogy mi volt régen, és mi történt ma. Mindent el fogsz felejteni. Te is, és a családod is.
- Tessék?! De Fay, én nem akarlak elfelejteni! – erősködött.
- Liz… Ne nehezítsd meg a dolgomat.
- Hát nem szeretsz?! – szontyolodott el.
Elnéztem. Hiszen tudja ő is nagyon jól a választ, de akkor miért kérdezi meg? – De. – válaszoltam tömören, majd úgy döntöttem, hogy jobban kifejtem – Nagyon is. De jobb lesz ez így.
- Miért? Mert vissza kell menned a Világodba? Vigyél akkor magaddal!
- Nem tehetem. Nem lennél ott boldog. Te halandó vagy Liz. A te életed az enyémhez képest röpke kis öt percnek tűnik.
- Nem érdekel! Veled akarok lenni!
- Liz, én herceg vagyok. Még ha démonná is tudnálak tenni, ami nem lehetséges, de ha az is lenne, akkor sem vehetnélek el. Te nem vagy királyi sarj.
A lány szemeiben könnyek gyülemlettek – Fay… Kérlek…
- Sajnálom. – még utoljára egy csókot leheltem a szájára, majd elengedtem, és hátráltam tőle pár lépést. Megvártam, míg Mark mögém nem lépett. Ekkor a szegcsontomnál felizzott egy jel, ami eddig nem mutatkozott. Kinyílt egy átjáró, amin Markkal átléptem magam mögött hagyva Lizt, és az ő Világát. Nem néztem vissza. Így is épp elég fájdalmas volt mind a kettőnknek a búcsú.
Mikor az átjáró másik végére értünk, magam mellett egy tejföl szőke kisfiú állt. Mark volt az. Ebből csak arra tudok következtetni, hogy ami itt egy percnek tűnik, az valójában az emberek Világában egy egész év. Mark ezért is lett az ott töltött idő alatt kész férfi.
Rachel már aggódva várt minket – Mark, kisfiam! – guggolt le széttárt karokkal.
Mark szemeiben könnyek szökkentek elő – Anya! Anya! Édesanyám! – szaladt hozzá, és ölelésbe zárták egymást.
Elmosolyodtam a látványon. Ki ne tette volna, hiszen szívmelengető érzésfogott el. Magam mögé néztem. Az átjáró már rég bezárult, és Liz sem volt többé látható. Már bizonyára hazaért, és nem csak ő, de az egész családja elfelejtette Markot, Sarat, és engem.
Egyben tudtam csak bízni. Hogy Liz most is, és örökre boldog lesz.